A szó ereje....

A szavaknak óriási ereje van. Egy mondat, vagy akár egy szó is hihetetlen befolyással lehet lelki állapotunkra, a jövőre, akár pozitív akár negatív szempontból is. Sőt, ha olyasvalaki mondja ki azokat a "bizonyos" szavakat, az világrengető hatással bír/hat/. Akit szeretünk, annak a szavaira, gondolataira, véleményére ezerszer jobban kíváncsiak vagyunk, mint mondjuk egy kívülálló nézőpontjára, s a számunkra fontos személyek bizonyos mondatai sokkal nagyobb jelentőséggel bírnak. Tartja a mondás, hogy csak az tud igazán megbántani, akit szeretünk. Logikusan nézve roppant nagy ráció lelhető fel ebben a gondolatban. Idegenek véleményére nem adunk, viszont ha szerelmünk, közeli barátaink vagy esetleg rokonaink tesznek kritizáló, esetleg bántó megjegyzést / még ha nem tudatosan is sértenek meg /, az nagyon tud fájni. Ennek egyszerű oka valószínűleg, legalábbis szerény meglátásom szerint, az lehet, hogy annak, akit szeretünk, szeretnénk minden szempontból megfelelni, tökéletesek lenni a szemében, boldoggá tenni minden áron, s ha kapunk egy utalást ennek az ellenkezőjéről, akkor a saját magunkba vetett hitünk is összeomlik, ezenfelül jön a félelem, hogy ha mégsem felelünk meg annak az illetőnek, előbb-utóbb el is veszíthetjük. Ez a félelem csak további láncreakciót eredményezhet, s ha nem kapunk biztosítékot rettegésünk tárgyának cáfolatára, a félelem bennünk egyre csak növekszik. Furcsa, hogy az ember nagyon egyszerűsítve nézve csak egy gépezet, mégis, ha egy kis szó is óriási lelki törést tud okozni, aminek fizikai megvalósulása is észlelhető, gondolok itt a "szív-fájdalomra" például, akkor ne mondja senki, hogy nem létezik az úgynevezett "lélek", mert ha nem lenne, akkor nem éreznénk sem örömöt, sem fájdalmat, bánatot, semmit, csak "élő-gépezetek" lennénk. Akkor tudjuk, hogy igazán szeretünk valakit, ha képesek vagyunk egymásnak fájdalmat okozni. Viszont, ha tényleg szeretjük az illetőt, próbáljuk minden áron hárítani és csökkenteni azon események számát, amik a szeretett személy megbántását eredményezik. A szavaknak kegyetlen ereje van, s a kimondott szó visszavonhatatlan, ezért nem árt kétszer is átgondolni mit is mondunk bizonyos szituációkban, bizonyos embereknek, mert egy rossz helyzetben rossz időben rossz embernek mondott szó végzetes következménnyel bírhat.

Talpra állni....

Talpra állni, még akkor is, mikor minden kilátástalan. Nincs olyan mély árok, ragadós mocsár, olyan mély kút, ahonnan ne lehetne felkapaszkodni. Ha egyedül nem is menne, mindig van egy barát, aki kötelet dob az árok mélyére, lemegy érted a pokol fenekére is, felképeli az ördögöt, és felhoz téged. Talpra állni nehéz, de nem lehetetlen. Időbe telik, rengeteg energiába, sírásba, hisztibe, kiborulásba, de NEM lehetetlen. Küzdeni kell, mert másképpen nem lehet túlélni ezt a romlott világot. Sokszor megbántanak, sokszor csalódsz, de emiatt nem szabad mindent rossznak elkönyvelni. Igenis vannak jó dolgok, igenis megéri küzdeni a boldogságért. a bánat hálójából nehéz kikeveredni, ha az ember egyszer elmerül az önsajnálat mámorában, nehezen tér magához. Talpra állni, igenis rohadt nehéz. Amikor azt látod, hogy körülötted minden összeomlik, már-már egyetlen biztos pont sincs körülötted, akkor talpra állni...kibaszott nehéz. Ha valaki másnak kell segíteni, más problémáját kell megoldani, az annyival könnyebb. Ám amikor RÓLAD van szó...az sokkal nehezebb ügy...Felmerül a kérdés, Hogyan csináljuk? Hogyan lehet felkelni a padlóról? Amikor minden kis rejtett, dédelgetett álomképed felborulni látszik, akkor hogyan kelj fel a földről?
A csalódás hihetetlen fegyver. Hihetetlen, hogy egyetlen cselekedet mennyire fel tud borítani mindent. Egy apróság, ami neked a világot jelentette eddig. Majd hirtelen, akár egy apróság hatására, minden eltörik, mint a földre ejtett üveg...a szilánkok ugyan ejthetnek sebeket, de az eddig mardosó üveg eltűnik.
Talpra állni...mert muszáj. Akármilyen nehéz is, meg kell tenni. A rosszat pedig ki kell égetni a szívünkből. Nézni, ahogy a fényes lángok szép lassan felemésztik szívünk kősúlyait.

Igen, ezt kell tenni....fel kell állni arról a kibaszott padlóról, akármilyen nehéz is. :)

Utálom az embereket ...

...gonoszak. Mindig mindenki csak magára gondol, mások érdekeit nem tartja szem elött. Már a hétköznapokra is ez jellemző. Mindenki csak tör előre, a többit félrelökve, csak neki legyen jó, a többi mit se számít. Engem ez nagyon irritál. Miért nem lehet odafigyelni a körülöttünk levőkre? Ők is emberek, mi is. Egy kis figyelemmel és előzékenységgel sokkal boldogabbak lehetnének a hétköznapok.
....az emberek hazudnak is . :( Kezdem azt hinni, hogy nincs olyan ember a világon, akiben teljes mértékig megbízhatnánk. Az emberek gonoszak. Az emberek becsapnak. Az emberek....nem jobbak mint az állatok. Az állatok világában legalább megfigyelhető az összetartás. De az embereknél? Lassan már a barátaiban sem bízhat az ember. És ha egy barátban csalódunk, az fáj. Fáj, méghozzá sokkal jobban, mintha egy idegennel szemben élnénk át hasonló élményeket. A barát...veszélyes dolog. Jó ha van, de ha megbánt, hazudik neked vagy becsap, rágalmaz és megtagadja az eddig tökéletesnek, vagy legalábbis nagyon jónak hitt barátságotokat, az olyan, mint ha kést mártanának a szívünkbe...izzó, tüzes fémet, ami szép lassan ki öli az érzéseket. A barátok egy szempillantás alatt lesüllyeszthetnek téged a paradicsomból a pokolba. Ez az érzés....ami ezzel jár...fáj. Úgy érzed, nem kapsz levegőt, mintha az egész világ összeesküdött volna ellened. Nem kívánom senkinek sem ezt az érzést. Én naiv vagyok...már-már gyerekesen naiv...de attól még nekem is fáj...talán még jobban is.

Miért ilyen gonosz a világ? :(

Remélni vagy cselekedni??

Furcsa dolog a kétely, a csalódástól való félelem. Sokszor inkább áltatjuk magunk, mint sem, hogy esetleg megtudjuk az igazat, ami talán az eddigi összes illúziónkat lerombolja, s elveszítjük azt a csepp kis boldogságforrásunk is, amink eddig volt...a reményt. Mert amíg nem tudunk biztosan semmit, lehet álmodozni...elképzelni, hogy milyen is lenne...
És ezt félünk kockáztatni. Mert mi van akkor, ha történetesen nem úgy alakulnak a dolgok mint azt képzeltük, hiába szedtük össze minden bátorságunk, és tettük meg az utolsó, végleges lépést, hirtelen falba ütköztünk, és koppantunk. Akkor az utolsó kis szálat is elvesztettük, ami még fenn tartotta reményeink léggömbjét. Persze fenn áll az az eshetőség is, hogy nem lesz ott semmilyen fal, és pozitív mederbe sodródnak a dolgok. No de akkor mégis mi legyen?! Merjünk kockáztatni, lesz ami lesz alapon, vagy maradjunk a biztos bizonytalanságnál és az örökös reménységnél?? ...És nem járunk e jobban, ha mégis falba ütközünk, de megpróbáltuk, és kaptunk egy végleges löketet a továbblépéshez?? Szerintem jobb ez így. NEM szabad kételyekkel élni, álomvilágban, folyamatosan reménykedve, míg nem ez az egész szép lassan , fokozatosan felemészt...
Esélyt kell adni magunknak....akár a boldogsághoz, közvetlenül, akár a továbblépéshez, mely egy másik, közvetett út lehet a boldogsághoz...
Én is ezt fogom tenni. Nem hagyom, hogy ez az egész felemésszen, lépni fogok, kockáztatni...legrosszabb esetben is csak adtam magamnak egy esélyt a továbblépésre. :):)

Létezik igaz szerelem???

Nah ez egy jó kérdés...és én már nem igazán hiszek benne.
Szeretnék, de nem megy...már nem.
Mindennap válásokról, szakításokról hallani, vagy ha nem , akkor is mindenki azt mondja, hogy a szerelem elmúlik, átalakul valami mássá....mondjuk csak egyszerű szeretetté.
Igencsak elszomorít.....pedig annyira szeretném....de nem megy :S...nem tudok hinni.
Túl sok volt a csalódás talán...
Bár azért teljesen még nem tűnt el a remény a szívemből. :).Hisz ki tudja....talán vannak még csodák...s mint ilyen, az igaz szerelem. Bár sokan összekeverik ezt egy egyszerű fellángolással.
Mindenesetre remélem, hogy létezik....ha valaki tud róla, hol találom, szólhatna...:)

Az élet, mint a póker...

"Az élet olyan mint a póker..
van amikor jobb kártyákat kapsz, van amikor rosszakat..
van amikor tudsz nyerni van amikor nem tudsz nyerni..
de blöffölhetsz is.. akkor csináld úgy ahogy neked jó és nyerhetsz .
de soha ne feledd.. EGYSZER FENT..EGYSZER LENT.
lehet hogy most rossz kártya lapokat kaptál, és úgy érzed veszíteni fogsz.. lehet hogy veszíteni is fogsz, de a következő körben jobb kártyákat kapsz majd és nyerhetsz ha úgy alakítod..
az életben is ez van.. akármi rossz történik, akármit elveszítesz, lesz olyan pillanat amikor kapsz jobbat és FENT vagy a csúcson. és bár hiába akarod hogy örökre így legyen.. megint lefogsz kerülni valamilyen módon.. valaki lenullázza a zsetonjaid, és elveszíted a játékot.. ez az élet körforgása.Törődj bele te is, és amikor boldog vagy próbáld ki élvezni !"ღღღ 




Nah igen....azt hiszem, ez az idézet teljes mértékben igaz. Ám ilyenkor felmerül bennem a kérdés, hogy miért? Miért kell rossz dolgoknak is lennie a világon, miért nem lehet mindenki boldog, s' minden jó?!....aztán rájövök, hogy rossz nélkül hogyan is létezhetne olyan, hogy JÓ?...
A két fogalom egymástól függ, egyik nélkül a másik sem létezne. A rossz dolgoknak meg kell történniük, hogy utána értékelni tudjuk a jót. Hisz a hibáiból tanul az ember....ezért nem szabad megbánni semmit....okkal döntöttünk úgy, ahogy,  mindennek oka van...ami egyszer megtörtént, azon nem tudunk váloztatni....
Élni kell az életet, élvezni, s nem azon rágódni, hogy mi lett volna, ha...hisz nincs olyan, hogy HA.....az már elmúlt.
Ha nehéz döntések elött állunk, hallgassunk a szívünkre, ő tudja csak igazán, mire van szükségünk. :) Az élet túl rövid és értékes ahhoz, hogy mindig komolyak legyünk....néha butaságokat is kell csinálni, bulizni, felszabadultan azt tenni, amit csak a szívünk diktál. :)


pusy niki

Sokszor minden rossz egyszerre történik velünk, ám ezt nem feltétlenül kell isteni csapásnak felfogni, talán nem átok ül rajtunk, talán van ésszerű, logikus magyarázat is. :)
Ha összeomlanak körülöttünk a dolgok, minden egyes omlásnál összetörik bennünk valami, egyre nehezebben koncentrálunk a mindennapi teendőinkre, többet hibázunk, amik újabb törésekhez vezetnek, s szép lassan egy egész láncreakció alakul ki körülöttünk. Egy idő után mindenben hibásnak és haszontalannak érezzük magunkat, csökken az önbizalmunk, s hibát hibára halmozunk....
De hogyan lehet megállítani a lelkünk darabjain örömtáncot járó "balsorsáradatot"? Erre én is szeretném tudni a választ, s egész ma délutánig sejtésem se volt, csak szenvedtem szerencsétlenségem hamvaiban. Aztán hirtelen, mint akibe villám csapott, úgymond megvilágosodtam. Amit mi indítottunk el, azt csak is mi tudjuk megállítani- a pozitív gondolkodással. Ha igenis azt mondjuk magunknak, hogy megtudjuk csinálni, hogy sikerülni fog, s ami rossz, azzal nem törődünk, akkor menni fog, s azon kapjuk magunk, hogy az életünk hirtelen egy kerékvágásra ismét egyenesbe került. Az előző bejegyzésem eléggé pesszimista hangvételűre sikerült, azt hiszem, az volt nálam a mélypont, de a mai nappal ez el is múlt...ha nem is teljesen.

Ilyenkor azonban megint csak a kérdőjelek jönnek....az én esetemben legalábbis biztosan. Nem tudom, mit tegyek. Van egy dolog, amit szívem szerint most azonnal megtennék, egy percig sem haboznék, mert tudom, hogy akkor boldog lennék. De az eszem az mást súg...sokan mondják, hogy hallgassunk a szívünkre, de ez csak egy általános sztereotípia. Egyáltalán nem biztos, hogy hosszú távon jól járunk, ha az érzelmeink által befolyásolni hagyjuk magunkat, a szívünk túlságosan elfogult. Az eszünk viszont pesszimista....akkor hogyan találjuk meg a reális, megfelelő kövekkel kirakott utat? :)

Ha valaki tudja, igazán elárulhatná! :)