Remélni vagy cselekedni??

Furcsa dolog a kétely, a csalódástól való félelem. Sokszor inkább áltatjuk magunk, mint sem, hogy esetleg megtudjuk az igazat, ami talán az eddigi összes illúziónkat lerombolja, s elveszítjük azt a csepp kis boldogságforrásunk is, amink eddig volt...a reményt. Mert amíg nem tudunk biztosan semmit, lehet álmodozni...elképzelni, hogy milyen is lenne...
És ezt félünk kockáztatni. Mert mi van akkor, ha történetesen nem úgy alakulnak a dolgok mint azt képzeltük, hiába szedtük össze minden bátorságunk, és tettük meg az utolsó, végleges lépést, hirtelen falba ütköztünk, és koppantunk. Akkor az utolsó kis szálat is elvesztettük, ami még fenn tartotta reményeink léggömbjét. Persze fenn áll az az eshetőség is, hogy nem lesz ott semmilyen fal, és pozitív mederbe sodródnak a dolgok. No de akkor mégis mi legyen?! Merjünk kockáztatni, lesz ami lesz alapon, vagy maradjunk a biztos bizonytalanságnál és az örökös reménységnél?? ...És nem járunk e jobban, ha mégis falba ütközünk, de megpróbáltuk, és kaptunk egy végleges löketet a továbblépéshez?? Szerintem jobb ez így. NEM szabad kételyekkel élni, álomvilágban, folyamatosan reménykedve, míg nem ez az egész szép lassan , fokozatosan felemészt...
Esélyt kell adni magunknak....akár a boldogsághoz, közvetlenül, akár a továbblépéshez, mely egy másik, közvetett út lehet a boldogsághoz...
Én is ezt fogom tenni. Nem hagyom, hogy ez az egész felemésszen, lépni fogok, kockáztatni...legrosszabb esetben is csak adtam magamnak egy esélyt a továbblépésre. :):)