A szó ereje....

A szavaknak óriási ereje van. Egy mondat, vagy akár egy szó is hihetetlen befolyással lehet lelki állapotunkra, a jövőre, akár pozitív akár negatív szempontból is. Sőt, ha olyasvalaki mondja ki azokat a "bizonyos" szavakat, az világrengető hatással bír/hat/. Akit szeretünk, annak a szavaira, gondolataira, véleményére ezerszer jobban kíváncsiak vagyunk, mint mondjuk egy kívülálló nézőpontjára, s a számunkra fontos személyek bizonyos mondatai sokkal nagyobb jelentőséggel bírnak. Tartja a mondás, hogy csak az tud igazán megbántani, akit szeretünk. Logikusan nézve roppant nagy ráció lelhető fel ebben a gondolatban. Idegenek véleményére nem adunk, viszont ha szerelmünk, közeli barátaink vagy esetleg rokonaink tesznek kritizáló, esetleg bántó megjegyzést / még ha nem tudatosan is sértenek meg /, az nagyon tud fájni. Ennek egyszerű oka valószínűleg, legalábbis szerény meglátásom szerint, az lehet, hogy annak, akit szeretünk, szeretnénk minden szempontból megfelelni, tökéletesek lenni a szemében, boldoggá tenni minden áron, s ha kapunk egy utalást ennek az ellenkezőjéről, akkor a saját magunkba vetett hitünk is összeomlik, ezenfelül jön a félelem, hogy ha mégsem felelünk meg annak az illetőnek, előbb-utóbb el is veszíthetjük. Ez a félelem csak további láncreakciót eredményezhet, s ha nem kapunk biztosítékot rettegésünk tárgyának cáfolatára, a félelem bennünk egyre csak növekszik. Furcsa, hogy az ember nagyon egyszerűsítve nézve csak egy gépezet, mégis, ha egy kis szó is óriási lelki törést tud okozni, aminek fizikai megvalósulása is észlelhető, gondolok itt a "szív-fájdalomra" például, akkor ne mondja senki, hogy nem létezik az úgynevezett "lélek", mert ha nem lenne, akkor nem éreznénk sem örömöt, sem fájdalmat, bánatot, semmit, csak "élő-gépezetek" lennénk. Akkor tudjuk, hogy igazán szeretünk valakit, ha képesek vagyunk egymásnak fájdalmat okozni. Viszont, ha tényleg szeretjük az illetőt, próbáljuk minden áron hárítani és csökkenteni azon események számát, amik a szeretett személy megbántását eredményezik. A szavaknak kegyetlen ereje van, s a kimondott szó visszavonhatatlan, ezért nem árt kétszer is átgondolni mit is mondunk bizonyos szituációkban, bizonyos embereknek, mert egy rossz helyzetben rossz időben rossz embernek mondott szó végzetes következménnyel bírhat.

Talpra állni....

Talpra állni, még akkor is, mikor minden kilátástalan. Nincs olyan mély árok, ragadós mocsár, olyan mély kút, ahonnan ne lehetne felkapaszkodni. Ha egyedül nem is menne, mindig van egy barát, aki kötelet dob az árok mélyére, lemegy érted a pokol fenekére is, felképeli az ördögöt, és felhoz téged. Talpra állni nehéz, de nem lehetetlen. Időbe telik, rengeteg energiába, sírásba, hisztibe, kiborulásba, de NEM lehetetlen. Küzdeni kell, mert másképpen nem lehet túlélni ezt a romlott világot. Sokszor megbántanak, sokszor csalódsz, de emiatt nem szabad mindent rossznak elkönyvelni. Igenis vannak jó dolgok, igenis megéri küzdeni a boldogságért. a bánat hálójából nehéz kikeveredni, ha az ember egyszer elmerül az önsajnálat mámorában, nehezen tér magához. Talpra állni, igenis rohadt nehéz. Amikor azt látod, hogy körülötted minden összeomlik, már-már egyetlen biztos pont sincs körülötted, akkor talpra állni...kibaszott nehéz. Ha valaki másnak kell segíteni, más problémáját kell megoldani, az annyival könnyebb. Ám amikor RÓLAD van szó...az sokkal nehezebb ügy...Felmerül a kérdés, Hogyan csináljuk? Hogyan lehet felkelni a padlóról? Amikor minden kis rejtett, dédelgetett álomképed felborulni látszik, akkor hogyan kelj fel a földről?
A csalódás hihetetlen fegyver. Hihetetlen, hogy egyetlen cselekedet mennyire fel tud borítani mindent. Egy apróság, ami neked a világot jelentette eddig. Majd hirtelen, akár egy apróság hatására, minden eltörik, mint a földre ejtett üveg...a szilánkok ugyan ejthetnek sebeket, de az eddig mardosó üveg eltűnik.
Talpra állni...mert muszáj. Akármilyen nehéz is, meg kell tenni. A rosszat pedig ki kell égetni a szívünkből. Nézni, ahogy a fényes lángok szép lassan felemésztik szívünk kősúlyait.

Igen, ezt kell tenni....fel kell állni arról a kibaszott padlóról, akármilyen nehéz is. :)

Utálom az embereket ...

...gonoszak. Mindig mindenki csak magára gondol, mások érdekeit nem tartja szem elött. Már a hétköznapokra is ez jellemző. Mindenki csak tör előre, a többit félrelökve, csak neki legyen jó, a többi mit se számít. Engem ez nagyon irritál. Miért nem lehet odafigyelni a körülöttünk levőkre? Ők is emberek, mi is. Egy kis figyelemmel és előzékenységgel sokkal boldogabbak lehetnének a hétköznapok.
....az emberek hazudnak is . :( Kezdem azt hinni, hogy nincs olyan ember a világon, akiben teljes mértékig megbízhatnánk. Az emberek gonoszak. Az emberek becsapnak. Az emberek....nem jobbak mint az állatok. Az állatok világában legalább megfigyelhető az összetartás. De az embereknél? Lassan már a barátaiban sem bízhat az ember. És ha egy barátban csalódunk, az fáj. Fáj, méghozzá sokkal jobban, mintha egy idegennel szemben élnénk át hasonló élményeket. A barát...veszélyes dolog. Jó ha van, de ha megbánt, hazudik neked vagy becsap, rágalmaz és megtagadja az eddig tökéletesnek, vagy legalábbis nagyon jónak hitt barátságotokat, az olyan, mint ha kést mártanának a szívünkbe...izzó, tüzes fémet, ami szép lassan ki öli az érzéseket. A barátok egy szempillantás alatt lesüllyeszthetnek téged a paradicsomból a pokolba. Ez az érzés....ami ezzel jár...fáj. Úgy érzed, nem kapsz levegőt, mintha az egész világ összeesküdött volna ellened. Nem kívánom senkinek sem ezt az érzést. Én naiv vagyok...már-már gyerekesen naiv...de attól még nekem is fáj...talán még jobban is.

Miért ilyen gonosz a világ? :(